A szinte budapesti közelség sem jelenti azt, hogy a miklósiak jártasak volnának az afrikai kultúrákban, zenékben, akár csak ezek budapesti változataiban. Nos, most sem lettek azok, de a kapott-nyújtott élmény talán vállalható  volt számunkra is, akik nehezen dönthetjük el, hogy a rendelkezésre álló „iskolaidőben”, foglalkozásokon kívüli „extra” programban mennyi lehet a játék, a példamutatás, kedvcsinálás, és mennyi a „tanítás”, szinte zeneiskolás „oktatás”. Rendszerint ez ott sikerül jól, ahol módunk van játszani is öt-hat számot, majd hangszerfogdosás és próbálkozás után, mikor a merészebbek kiválasztódnak, egy kis együtt-muzsikálásra is marad idő. Ha sok gyerek van, egymást lökdösik félre…, de ha bátortalan kevesen vannak, akkor gyorsan elhívják a helyszínre a „havereket”, mint Szécsényben is…Talán a legkomolyabb dícséret nem is az lehet, hogy száz gyerekből tíz-tizenöt kedvet kap a doboláshoz, hanem hogy a sértett fülű pedagógusok és zord takarítónénik vagy mosolygó konyhások is rokonszenvvel lesik, mi történik a gyerekekben és mekkora energia-fölösleget gyűjtenek össze rövid idő alatt is…